Imádott táncolni. A zene soha nem hagyta nyugton. Nem lehetett annyira fáradt, hogy ha invitálták egy hétvégi kikapcsolódásra valamelyik táncos szórakozóhelyre, hogy nemet mondjon.
Mióta dolgozott, megengedhette magának. Túl sokat így sem költött. Egy-két Cola mellett órákat elüldögéltek a barátnőjével. Ezeken a szórakozóhelyeken megszokott volt, hogy nincs nagy fogyasztás.
Egy ilyen alkalommal ismerkedett meg Sándorral. Helyes, kellemes megjelenésű fiatalember volt, akiről látszott nem sokat kell tennie azért, hogy a nők észrevegyék.
(Hétköznapokon valamelyik cégnél ügynökösködött.)
Először csak táncoltak, alig szóltak egymáshoz. Nem is bánta. Nem udvarlóra, csak táncpartnerre vágyott, ahogy máskor is.
Felkérték őket, lekérték, jól szórakoztak, majd elbúcsúztak partnerüktől. Eddig ennyi volt a barátnőjével tett kiruccanások lényege.
De azon a napon valahogy más érzések kerítették hatalmába. Már nem pusztán a zenének adta át magát örömmel. Jó volt vele lenni, és észrevehetően a fiúnak sem volt közömbös. Sőt.
Így nem lepte meg, hogy a következő vasárnap is találkoztak a Pálmában, s azután megint és megint. A hazatéréseket hosszú séták előzték meg. Kevés szó, és egyre több csók, összesimulás.
A hétvégi nyári esték romantikája a hétköznapokba is színeket csempészett. Vidámabb, kiegyensúlyozottabb lett. Egyre inkább úgy érezte, hogy a fiú több számára, mint táncpartner, és egyre nehezebben fogadta el és vallotta be magának, hogy összességében mégis csupán csak vonzó férfi...
Hosszabb kapcsolatnak nem ilyenre vágyott. A nagy hallgatások nem a "szavak nélkül is értjük egymást" jelentést takarták, mint inkább az "egymásnak nincs mit mondani" helyzetet. Ez nem lehet egy komoly kapcsolat alapja.
De mégsem tudott parancsolni magának.
Eljött a hétvége, s ő - akkor már a barátnője nélkül - szinte repült a randira.
Az addig megszokottól eltérőnek ígérkezett eleve ez a találka. A város szívébe invitálta a fiú.
A Gambrinusz - közbe minden szándéka ellenére ő érkezett hamarabb.
Aznap is mindent megtett, hogy jó megjelenésű partnere elismerését kiérdemelje:
kakaó színű kiskosztümben, aminek mini szoknyája combközépig engedte szemügyre venni a lábait, olajzöld, mintás selyem blúzban, barna tűsarkú körömcipőben, vállán barna bőr retiküllel. Szemceruzával finoman kontúrozott kék szeme a pillák sűrűjéből barátságosan, és kíváncsian figyelte a járókelőket. Nem látszott semmi izgalom benne, pedig a szíve vadul kalapált. Valami furcsa érzés azt sejtette vele, ez más találkozás lesz, mint az eddigiek.
Aztán meglátta lassú léptekkel közeledő alakját. Mintha elgondolkodott volna, s nem is a földön járna.
Ahogy a lányhoz ért, kedvesen üdvözölte és megpuszilta.
- Hova megyünk? - kérdezte az.
- Hm..épp ezen gondolkodtam, hogy elmondjam-e, mert meglepetésnek szántam, de téged ismerve, azt hiszem, jobb ha előre tisztázzuk...
- ??
- Nos, egy frankó bulit szerveztek a haverjaim. Havonta egy-két alkalommal van ilyen. Hol az egyikőnknél, hol a másikónknál. Neked is lesz ott ismerősöd...Egy gimibe járt veled. Sőt. Névrokonod ...
A lány kezdte kínosan érezni magát. Nem létezik, hogy azt kívánja, amire gondol...
Sándor nem sokáig hagyta kétségei között.
- A lényeg, hogy remek a társaság. Ne félj, nincs drog, inni sem muszáj, csak..
- Csak?
- Csak a bugyit az előszobában kötelező hagyni.
A világ csörömpölve szakadt rá. Az utolsó mondat úgy el kezdett benne zakatolni, hogy levegőt is alig tudott venni.
De most is uralkodott magán, és igyekezve megőrizni a látszatot, közömbös hangon annyit válaszolt:
- Rosszul ismertél meg. Ahogy én is téged. Jó szórakozást...és többet ne keress!
Azzal sarkon fordult, és elindult visszafelé az úton.
Fogalma sem volt, hogy ért haza. Arra emlékezett, hogy nem szállt villamosra, de hogy milyen utcákon kóborolt közben, az még csak nem is rémlett a későbbiekben.
Otthon édesapja egyből kiszúrta, mennyire zaklatott. Ő meg alig várta, hogy kiadja magából dühét, csalódását. Amikor befejezte, apja - szokásától eltérően, ráérezve, hogy nincs szükség szánalomra, lelkizésre, csak megerősítő együttérzésre - ennyit mondott:
- Klassz csaj vagy!
Aznap éppen az egyik szobát festették. Anyagi gondjaik miatt ezt is saját erőből. Amíg apja a falakat lekáliszappanozta, elővette a rajzeszközeit, s Koncz Zsuzsa egyik slágerét hallgatva megszületett a pasztell kép. Egy fekete hajú, szomorú szemű lány, akinek fél arcára árnyék vetült, a másik fele, mintha csak tűz fénye verődne róla vissza, bíbor vörösben égett.
Eltelt jó pár, de tán tíz év is, hogy újra találkoztak. Éppen munkába sietett, amikor megpillantotta: ő jött vele szemben. Semmit nem változott külsőre. Az idegtől a szíve a torkában kalapált. Legszívesebben a másik oldalra ment volna át, de a széles utcán már rég elhagyta a zebrát. Így feltűnő lett volna átmenekülni. Ahogy egymás mellé értek, Sándor ráköszönt.
Ő pedig - maga is meglepődött, hogy - fogadta.
Az út további részén azon töprengett, hogy miért nem állta meg köszönés nélkül?
Lehet azért, mert bár hónapokig elhitette, hogy tisztességes szándékai vannak, a legkritikusabb pillanatban mégsem akarta átverni?
Azóta sem találkoztak. Már több, mint harminc éve.
2012.08.24.
ZsZs
